2010. szeptember 22., szerda
Anatómia
Hús és lélek
tüdőm puffad, ahogy illan az éter,
nyelem a levegőt
mert a bőrömben elakad,
majd inkább lenyúzom magam,
kibújok belőle, mint egy öreg kabátból
és otthagyom,
hogy a festő képzeljen belőle
magának szép mártírhalált,
szívemben vitorlát bont a növekvő nyomás,
a megtorpanó vér zörgése
hasgatja az időt
számtalan egyenlő darabra,
míg arcomban mosolyra
rándulnak az izmok,
drótok végén a szikrák
húzzák hamis grimaszba,
ahogy régi vaskorláton
vitt a vihar egykoron
groteszk táncba
egy sor békacombot,
hasra fordulok,
nedves húsom a puha viaszba süpped,
úgy kuporgatom össze magam,
terelgetem a sok szétszaladt zsigert,
mint jó juhász
a rettent nyájakat,
küzdeni kell,
harcban a bonctűvel
már csak az akarat
és az inak fogják
össze a csontokat,
de szájzugba kúszik
a hideg fém,
és búcsút int egymásnak
a test
és az értelem.
a tanítvány felnevet,
pengéje nyugalmat talál
mikor megleli az ént
a tekervények közt bújva,
ahogy lógó ajakkal
zavartan ül csak
lóbálja ormótlan lábait,
csarnokában bolond
királyként diskurál,
és halk szava egyedül tévelyeg
az üres vénák kongó üregében.
2010. szeptember 21.
