2010. szeptember 22., szerda
Hús és lélek
nyelem a levegőt
mert a bőrömben elakad,
majd inkább lenyúzom magam,
kibújok belőle, mint egy öreg kabátból
és otthagyom,
hogy a festő képzeljen belőle
magának szép mártírhalált,
szívemben vitorlát bont a növekvő nyomás,
a megtorpanó vér zörgése
hasgatja az időt
számtalan egyenlő darabra,
míg arcomban mosolyra
rándulnak az izmok,
drótok végén a szikrák
húzzák hamis grimaszba,
ahogy régi vaskorláton
vitt a vihar egykoron
groteszk táncba
egy sor békacombot,
nedves húsom a puha viaszba süpped,
úgy kuporgatom össze magam,
terelgetem a sok szétszaladt zsigert,
mint jó juhász
a rettent nyájakat,
harcban a bonctűvel
már csak az akarat
és az inak fogják
össze a csontokat,
de szájzugba kúszik
a hideg fém,
és búcsút int egymásnak
a test
és az értelem.
pengéje nyugalmat talál
mikor megleli az ént
a tekervények közt bújva,
ahogy lógó ajakkal
zavartan ül csak
lóbálja ormótlan lábait,
csarnokában bolond
királyként diskurál,
és halk szava egyedül tévelyeg
az üres vénák kongó üregében.
2009. november 4., szerda
A kert
hideg üvegnek támasztom a homlokom
és nézem, ahogy lüktet a párafolt
torz, tótágas szív alak
most a kertben kéne lenni
kint rugdosni az avart, hogy zörögjön az égig
vagy lerázni a havat minden faágról
vagy csak heverni a fű közt
és meglesni, ahogy a hangyák
építgetik a maguk kis Bábelét
aztán csak nézni a Napba sötétedésig
de nincs kert, csak üvegen át.
csak kísértetarc van,
homlokon derengő vörös folt,
ahogy Allah szereti imádság után,
és zsíros nyomai a reménykedésnek.
kimehetnék,
mert már nagy vagyok,
nézd csak, ha kinyújtóznék
a plafont is elérem
de nem lehet, mert félek a bőröm széthasad,
és a réseken még kiszökne a lélek
ki a kertbe
ha már nem kötnék gúzsba
a buja reménykedések
és bent csak a páraszív
és végül az én marad.
2009 november 04.
2009. július 27., hétfő
Ébredés
Babilon vár
tárt ajakkal
száraz
szajha csókja
csattan
akár az ököl
akár ablakon
a vércsepp vádló
hallgatása
Babilon vár
szemben
halvány gombaszín
angyalsereg
trombitát ránt
avarként zörgő tollal
de a fal marad
és Babilon vár
a kapukat kutyák őrzik
torkukban a város
minden jajgatása
de Babilon csak vár
míg eljön az Ifjú
szörnyű elefántháton
és így szól:
"az álom
mind én vagyok"
majd akkor
Babilon végre
nyugovóra térhet.
2009. július 24.
2009. április 10., péntek
Hajnalban a rigók énekelnek
A fű között moccan a szenvedés
Szavak röppennek az égbe
mint megannyi éhes fekete madár
Az út mellett halott kutya szűköl
A hangulat pengéjét önmagába vágja
Keresztfa tövében véreznek a rózsák
A kerítésben görnyednek a lécek
Hunyt szemmel könnyet ejt a hallgatás
Magukban dünnyögve hintáznak a fények
Az ágak közt surran át egy sóhaj
Fészkében összebújva alszik a Halál
2001. február 26.
valami koncertről hazafelé a járműjavító művházából a temető mellett visz az út. sablonosan romantikus ahogy tavaszillat, hűvös, egyedül az utcán, keresztek a kerítésen túl, és persze a rigók...
2009. február 12., csütörtök
A hídnál
Leültem a partra melléd
és együtt néztük hogy sodorja el arcunk a folyó
"iszapban születtünk" mondtad
és meglóbáltad a vízben a lábaid
az eget néztük
a folyó hátán habzó felhőcsomókat
a hajad még vizes volt és a fülednél
huncutul zöldellt néhány békalencse
megint rágyújtottál
sosem értettem a füstkarikáidat
de te mindig azt mondtad szereted hallgatni mit suttognak
eldobtad a csikket és a szemembe néztél
a hangod csengett a komolyságtól
azt mondtad
letörted a vízköpő fejét és a vízbe dobtad...
majd felpattantál csókot nyomtál a fejemre
és kacagva elszaladtál a parton
a távolból azt kiáltottad szeretsz
én meg néztem hogy táncolsz a délibábbal
emlékszem nyár volt bolond nyár!
2002. november 12.
fikció az egész. de hangulatos, azt hiszem. setét kollégiumi szobából nézve akár igaz is lehetett volna...
2009. január 29., csütörtök
Végtelen
Pocsolyák bámulnak az égre,
Fogait csikorgatja a Hold,
A víz újra felhő lenne,
S az élő is újra holt.
Kinn megint eleredt a sötét,
De a túloldalon már várnak,
Magamra terítem lustán az éjt,
És leülök, közepén a világnak.
Csak ülök, némán, mozdulatlan,
Egység vagyok: Test és Lélek,
Csak a szív sivár, lakatlan,
Lassan elfogy minden élet,
A test marad, a lélek menne,
Megmoccan, alig tud várni,
Felsóhajt: Már úgy szeretne
meghalni és Istent látni.
2000. október 17.
most csupa ilyen régi darabot szedek össze. egynémely jobb mint amire emlékeztem. és ez meglehetősen jó érzés...
2009. január 27., kedd
Sosemvolt
Egy illatos éjszaka,
Vöröslő fák sora,
Sárguló fény födte
árnya ér össze
egy végtelen pillanat
tört élén, ég alatt
csillan meg, szürkéskék
fényt szórva, út szélén
ezüstös kvarchomok
rejtette lábnyomok
mögött elmaradt
szerelmes halk szavak
és némán hallgatott
sosemvolt dallamok
mit a szél dalolt selymesen
míg átölelt csendesen,
egy illatos éjszaka,
mi nem történt meg soha.
2000. május 31-június 1.
és még rímel is. voltak jó pillanataim... 8)
Az illusztráció Ildó keze munkáját dícséri. azóta is hálás vagyok érte!
2009. január 7., szerda
Festék (T.N.-nek )
Jó nap volt a mai
A szerda húsát
a kutyák csontig lerágták
csupán csak játék
a darabkák vihogva
egymás alá bújtak
lepedőkben
nedves álmok
elkent maradéka
emléknyomok
(az elme lát
de csak azt mit
önmagának enged)
Bent senki sincs
csupán homályos tükör
s háta mögé bújva
az Ember gubbaszt
csak kaparja
a jelet a homlokán
Csupán vázlat
tétova tollvonás ahogy
ma felszögeltük Krisztust
a megfáradt keresztre
2005. december 7.
2008. december 15., hétfő
Ünnep
Eljött hát
Itt van újra
Eljött végre
A Vak ember
Északról jött
S most ott ül
Ahol mindig szokott
Az út mellett
Fáradt bőröndjén pihen
Csak ül és fülel
Cigarettát sodor
És lábával köröket rajzol a porba
Rágyújt
Csak fél kézzel
Míg botja hegyével
Minden körbe húz egy csillagot
Ekkorra már ott az egész falu
Tisztes távolból
Áhított csendben figyelik
Minden mozdulatát
Cipője talpán lassan
Elnyomja a csikket
És zsebébe rakja
Majd felnéz fénytelen
Soha-kék szemével az égre
És halkan
Karcos hangon
Lassan tűnődve
Énekelni kezd
Egy dalt
Egy ős-távoli
Könnytelen-szomorú dalt
Arról hogy milyen végtelen
színe van a szélnek
2002. március 17.
2008. november 14., péntek
Mint
Párnám
közt halódik a hajnal
közben
még
csikket
szed az álom
kelni
kell
hátamon
dobol megint
három
fényes-zöld majom
túl
sok értelmetlen zörej
a
mosdó rám kacsint
magam
képére görbítem az arcom
szám
sarkán tegnapról
maradék
mosoly
csak
nyelem a higanyt
majd
láb láb után teszek
és
elindulok mint
akinek
felfalták a lovát...
2004. valamikor
